Asgard

A félelem érzelmi válasz egy ismeretlen helyzetre.~ Shrek

Viki kapaszkodott Thorba, aki egy kicsit odébb repült a lánnyal a katasztrófa helyszínétől. Mivel időközben a rendőrség és egyéb nyomozói hatóságok is megérkeztek, így nem kockáztathatták, hogy túl feltűnő legyen távozásuk, ezért a herceg magához karolta a lányt, megragadta a láncra vert idegent, majd egy tisztásra repült velük. Még látni lehetett a házakat, de már csak pontokban tűntek fel. Viki utolsó pillantást vetett a helyre, melyet addig otthonának hívott, majd érezni kezdte a vákuum szerű szippantást és az oly ismerős fények tűntek fel újra előtte. Ijedten ölelte szorosabban Thort, majd amikor a furcsa érzés elmúlt és kinyitotta a szemeit, már egy aranyozott, kör alakú épületben állt.

A fiatal halandó addig bámészkodott, mígnem nekiment valaminek… pontosabban valakinek. Egy aranypáncélos és világító sárga szemű férfi magasodott fölé, mire ijedten nyelt egyet. Kezében egy hatalmas kardot tartott, ami majdnem hogy nagyobb volt, mint Ő maga. Viki ijedten hátrált vissza Thorhoz, aki időközben néhány katonának leadta a támadó lényt, majd széles vigyor kíséretében az aranyruhás férfihoz lépett.

– Heimdall, öreg barátom – állt meg közvetlen előtte. – Hibát vétettünk legutóbbi Midgárdon járásom után. Az a valami… - kezdte volna, de Heimdall leintette.

– Az egy kóbor lény, nincs saját világa – felelte halkan a férfi. – Nem mi hibáztunk. Ezek a lények az űrt járják, semmi perc nekik átjárót találni. Ha pedig mégis a Bifrost, az is lehet véletlen.

Ekkor Vikire emelte a tekintetét, mire a fiatal lány ijedten meghajtotta a fejét. Heimdallnak nem volt ismeretlen a lány, miután kiválasztották, rá emelték tekintetét, így amit lehetett a pár nap alatt, kiderített róla. Nem volt sok, de több volt, mint a semmi.

– Ö…örvendek – nyelt egy nagyot Viki.

– Részemről a szerencse – biccentett a kapuőr, majd Thor felé fordult. – Odin vár téged és a halandót.

– Értettem – vigyorodott el Thor, majd karon ragadva Viki elindult kifelé.

Viki álla leesett, ahogy kiléptek a kis épületből. Az csak egy dolog volt, hogy egy szivárványosan ragyogó hídon sétáltak, de a táj sem volt utolsó. Minden ház aranyszínekben pompázott, csak úgy ragyogott a hatalmas Nap sugarai alatt. A palota rögtön szemet szúrt, hisz az minden közül kimagaslott. Körülötte helyezkedett maga a város, ahol szintén olyan pompa uralkodott, mint a mesékben. A lánynak kicsit hunyorognia is kellett, annyira elvakította egy-két ház csillámlása. A város mögött hatalmas erdő terült, melynek fáit kicsit nehézkesen, de még ilyen távolból is jól lehetett látni, majd az egész tájat a fák mögött magasló hegyek zárták.

Míg a halandó Asgardban gyönyörködött, Thornak is volt ideje alaposabban szemügyre venni Őt. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy milyen csenevész is a lány. Bár már egyszer találkoztak és Loki is megmutatta neki, ennyire alaposan nem nézte meg kire is esett a választás. Viki karja alig volt vastagabb a Mjölnir száránál, Thor pedig eljátszott a gondolattal, hogy vajon hány fekvőtámasz után törne ki a helyéről. A magassága sem tetszett komolyabban neki, mert megijesztette a tény, hogy az edzések alkalmával véletlenül ráléphet. De végül elhessegette a gondolatait, hisz Ő nem szólt korábban, hogy ez nem jó választás.

– Mondd csak, Viki – dörmögte mély hangján. – Hány éves is vagy?

– Tizennégy… - motyogta alig halhatóan a lány. – De hamarosan töltöm a tizenötöt…

– Értem – biccentett a herceg. – Ha már testedben nem is, korban megfelelsz a képzésre – csapta bátorítóan hátba a lányt, mire az majdnem előre bukott.

– Izé… kérdezhetek valamit? – hozta magát egyenesbe Viki.

– Már megtetted – nevetett fel a herceg, de azért figyelt a kérdésre.

– Amint kiáltottam… Azonnal mellettem teremtél. Te utána végig figyeltél engem és vártál a hívásomra? – kérdezte bátortalanul és picit el is pirult a gondolatra, hogy Thor végig készenlétben állt miatta.

– Hát, így is mondhatjuk – vonta meg kissé a vállát Thor miközben a helyes irány felé terelgette a lányt a házak között. – Megkértem Heimdallt, hogy emelje rád a tekintetét és ha meggondolod magad, akkor azonnal üzenjen nekem, hogy érted mehessek. Most azonban más volt a helyzet, ugyanis észrevette a támadót, így már bőven a hívásod előtt üzent nekem.

– Szóval ha nem hívlak akkor is jöttél volna? – sandított fel a hercegre Viki.

– Mondhatjuk úgy is – felelte a szőke és közben odébb húzta a halandót, hogy a nagy bámészkodásában neki ne menjen a falnak. – Megengeded, hogy egy biztonságosabb és gyorsabb utat válasszak a palotába jutásunkhoz?

– P… persze – húzta be a nyakát a barnahajú, mire Thor átkarolta és mint korábban Midgardon, újból repült vele.

Viki erősen karolta a herceget, azon aggódva, hogy nehogy leessen, de szerencsére az óvatosság kölcsönös volt. Thor erősen tartotta magához a lányt és figyelte nehogy baja essen. Landolni is óvatosan landolt és óvatosan helyezte vissza a talajra Vikit, aki kicsit meginogott ahogy a földre lépett.

– Minden rendben? – tartotta Thor, hogy orra ne essen.

– Igen… csak még meg kell ezt szoknom – mosolygott picit a lány.

– Nos, arra még lesz időnk. Most pedig hadd mutassalak be atyámnak – intett Vikinek a herceg és gyermeki lelkesedéssel indult el befelé.

A palota maga hatalmas volt, talán még a felhőkarcolóknál is magasabb. Közelről is ugyanúgy csillogott, mint távolról és ahogy a lány a falait nézte, látni vélte a tükörképét bennük. A bejáratnál őrök álltak és csak egy biccentéssel üdvözölték a herceget – na meg mellette a halandót – és szó nélkül beengedték Őket. Viki elgondolkodott azon, hogy vajon ez akkor is ugyanúgy történt-e volna, ha Thor nélkül megy. Belátta azonban, hogy erre semmi esély nem volt.

A palota odabent sem változott pompájában, de még csak színeiben sem. Bár itt-ott volt némi barna, piros vagy egyéb szín, de az alapja aranyszínű volt. Viki szeretett volna jobban körbe nézni, szórakozni a fal visszatükröződésével és jobban felfedezni a helyet, de Thor olyan gyorsan süvített át a termen, hogy ezt nem tehette meg. Futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani a herceggel, mikor is egy hatalmas ajtó elé értek, ahol két őr álldogált fényes harciszerelésben. Viki nyelt egyet, majd félve Thorra biccentett.

– És… Mit is kell majd odabent csinálnom? – kérdezte remegő hanggal.

– Amikor beértünk, térdre ereszkedünk – magyarázta Thor. – Ezután pedig ha engedélyt ad az állásra felállunk és csak akkor beszélsz ha téged kérdez – zárta rövidre mondandóját.

– Rendben van – húzta be a nyakát és próbált nem remegni.

– Nyugalom, atyám nem egy borzalmas ember – nyitotta ki a hatalmas ajtót.

– HOGY MERÉSZELSZ VISSZABESZÉLNI NEKEM?! – zengte be a palotát az üvöltés, mire Viki ijedten holttá sápadt.

– Áááltalában nem egy borzalmas ember – helyesbített Thor majd elindult befelé, nyomában a reszkető lánnyal.

Odabent egy hatalmas trónszírt helyezkedett el, színaranyból, ékkövekkel díszítve. Tetején egy idős, félszemű férfi ült egy hatalmas jogarral a kezében. Arca kipirult a dühtől, orrcimpái kitágultak és észre sem vette a két érkezőt. A trón előtt egy fekete hajú férfi ácsorgott, zöld köpenyben, kezét pedig hátra csapva. Nem igazán tűnt úgy, mintha annyira érdekelné amit a király mond neki.

– Nem mondtam ellent neked – bólogatott a férfi. – Csupán a saját stílusomban közöltem az én szempontomat a dolgokról.

– Vagyis ellent mondtál – morogta Odin. – Loki, ha még egyszer megtudom, hogy a tiltott részlegről próbálsz könyvet lopni…

– Tudom, szíjat hasítasz a hátamon, eladsz a legközelebbi boszorkánynak, értem jön egy Jégóriás, bla bla bla – motyogta maga elé.

– Már megint bajban vagy, öcsém? – kiáltott vígan Thor, mire végre észrevették érkezésüket.

– Megint? – horkant Loki. – Ha jól emlékszem, akkor közölünk te kaptad a több fejmosást, Thor.

– Hmm… csak pár száz alkalommal – legyintett a szőke. – Na, ezúttal min kaptak el?

– Könyvlopás – vont vállat Loki. – De ha egyszer a tiltott gyümölcs a legfinomabb gyümölcs.

– Csak ennyi? – tárta szét a karjait Thor. – Pedig kezdtem megörülni, hogy te is átéled a kicsapongó időszakodat végre…

– Elég volt! – szólt Odin. – Loki, most elmehetsz, de ezt nem tekintjük befejezettnek.

Loki biccentett egyet, majd sarkon fordult és elindult kifelé a teremből. Szeme sarkából még végig mérte a halandót, de többre nem méltatta. Többet nem érdemelt. Viki nyelt egyet és egy ideig követte tekintetével a távozó férfit, majd ahogy realizálta, hogy Thor térdre ereszkedik, Ő is követte a példáját. Próbálta a legjobban leutánozni Thort, de először így is sikerült a másik térdére térdelnie és csak a szőke kisebb lökésére vette észre a hibát.

– Álljatok fel! – szólt Odin, mire mindketten felemelkedtek. A király egy pillanatra sem vette le a szemét a halandóról, bár tekintetéből nem lehetett se jót, se rosszat kiolvasni.

– Atyám! – kiáltott izgatottan Thor. – Ő itt Viki, a halandó akit Midgardról hoztam.

– Jöjj közelebb! – parancsolta Odin, mire Viki aggódva közelebb lépett a királyhoz.

Odin szeme végigfutott a sovány lányon, tekintetével elidőzött gyönge végtagjain és gyermeki külsőjén. Gyermeki volt és ártatlan, most pedig arra készültek, hogy bemocskolják ezt a halandót saját képzeteikkel, saját nevelésükkel. Az öreg király még mindig nem érezte helyesnek de nem mondhatott már nemet. A lány itt volt, kiválasztották és Ő áldását adta rá.

– Thor, jöjj ide! – kiáltott Odin, mire fia felszaladt mellé a trónusra. – Gyenge…

– Ne aggódj atyám, majd kikupálom, csak… - kezdett mentegetőzni a herceg, de leintették.

– Engedd meg, hogy befejezzem! – mérgelődött a király. – Gyenge, de látok benne lehetőséget. Hol találtál rá?

– Loki választotta – felelte Thor.

– Loki? Miért pont Loki? – értetlenkedett Odin. – Tudod, hogy miként áll hozzájuk.

– Igen, de bízom benne – bólintott Thor. – Már láttam vészhelyzetben a lányt és biztos vagyok benne, hogy egy kis gyakorlással bőven a mi szintünkre tornázza magát!

– Legyen hát – engedett Odin. – De továbbra is a te felelősséged. Most pedig vidd a szobájába, aztán gyere vissza! – parancsolta a király, majd halkan folytatta. – Hibát vétettünk és mást is a világába vittünk rajtad kívül. Ezt le kell rendeznünk.

– Értettem, Atyám – biccentett Thor, majd a lány elé sietett. – Kövess, Viki!

Mielőtt a lány azonban elindult volna, még meghajtotta fejét az öreg király előtt.

– Köszönöm a lehetőséget – szólalt meg halkan. – Nem fogok csalódást okozni…

– Számítok rád, gyermekem – válaszolta halkan Odin, majd figyelte a távozó fiát a halandóval.

Thor balra fordult és egy hosszú lépcsősorhoz vezette Vikit. A lány kettesével szelte a fokokat, hogy ne maradjon le túlságosan Thortól, közben pedig próbálta számolni a fokokat. Két emelet és több, mint kétszáz lépcsőfok után, Thor végül nem újabb lépcsőhöz fordult, hanem egyenesen áthaladt az előtte lévő boltíven. Viki egy széles folyosón találta magát ahol rengeteg ajtó helyezkedett el. Kíváncsian fürkészte Thor tekintetét aki az egyik ajtóhoz lépett ami felett rózsafüzér díszelgett.

– Ez lesz a te szobád – felelte. – Melletted lakik az öcsém, akivel már korábban találkoztál – mutatott az ajtóra, ami felett egy egirinből kirakott macska díszelgett. – A folyosó végén pedig megtalálsz engem – mutatott egy távoli pontra, mivel legalább tíz szoba volt még közöttük.

– Olyan messze? – húzta be a nyakát Viki, miközben figyelte, ahogy Thor kinyitja a szobáját.

– Annyira nincs messze. És ha bármi van, Loki is kisegít – felelte a szőke, majd belépett az ajtón. – Remélem tetszik.

Viki lassan követte Thort és elkerekedtek a szemei. A szoba olyan hatalmas volt, mint egy nagyobb üzlet. A plafonról aranyló lámpák lógtak le, de az ágy mellett a szekrényen néhány gyertya is készenlétben állt. A falak barackszínűek voltak, míg a baldachin az ágyon halványrózsaszín. A szobában még egy könyvespolc állt, valamint két ruhásszekrény és egy íróasztal, szintén készenléti gyertyával. Szemben a bejárattal szintén ajtó volt, ezt azonban bézs függöny takarta, valamint jobbra tőlük még egy nyílászáró helyezkedett.

– Kicsit üres, de ne aggódj, berendezzük majd és otthonosabb lesz – felelte Thor miközben kihúzta a sötétítő függönyöket.

– Ez gyönyörű – mosolygott Viki.

Tény és való, üres volt és idegen, de attól még mesébe illett a látványa. Az ágy mellé lépve finoman végigsimított a takarón, ami úgy tűnt, valódi selyemből készült. Legszívesebben belevetette volna magát, de nem merte megtenni a herceg előtt… Majd ha kimegy.

– Örülök, hogy így gondolod – vigyorgott Thor, majd összecsapta a tenyerét. – Nos, én most elmegyek egy kicsit, de beküldök egy udvarhölgyet. Ő majd hoz neked ruhát és segít neked az átöltözésben. Vacsora előtt pedig eljövök érted. Rendben lesz?

– I… Igen. Azt hiszem – húzta be a nyakát a halandó.

– Ne légy félénk, Viki! – borzolta meg a haját a herceg. – Csak bátran! – s azzal elhagyta a szobát.

Viki nagyot sóhajtott, majd végül bedőlt az ágyba. Puha volt és a matrac szinte azonnal el is lepte teljesen a kis halandót, aki meg sem próbált ellenkezni ez ellen. Milliónyi kérdés cikázott át az agyán és még mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy ez valóság. Pár napja még azért hisztizett, mert nem akart az utolsó hetekben is dolgozatot írni, ekkor pedig egy idegen világban, egy palotában várta az udvarhölgyet, aki segített megszabadulni földi kinézetétől. A takarójába markolt és összeszorult a gyomra, ahogy erre gondolt. Ami számára megszokott volt, itt egyeneseb bizarr, így elkellett mindent felejtenie amit normálisnak gondolt. Minden amit a szülei tanítottak neki és…

Viki szeme megtelt könnyekkel, ahogy eszébe jutottak a szülei. Vajon már keresik Őt? Egyáltalán feltűnt, hogy nincs ott? Ami pedig még ennél is fontosabb… Vajon túlélték? A barnahajú nagyon reménykedett benne, hogy igen, minden rendben van velük, hogy nem lett rosszabb az állapotuk, hogy túlélik és hogy tovább tudnak lépni. De vajon az Ő hiányán hogy lépnek túl? Mit fognak gondolni a szülei?

Kopogás törte meg a csöndet, mire Viki azonnal felült és gyorsan letörölte lázadó könnycseppjeit. Nem. Nem volt ideje a sírásnak. Előre kellett tekintenie, nem szabadott gyengének lennie. Ha gyenge a legközelebbi támadással meghalnak a szülei, azt pedig nem… Nem engedhette meg.

– Szabad! – kiáltott ki, bár a kiáltás inkább emlékeztetett egy egércincogásra.

Az ajtó lassan megnyílt, majd egy fiatal nő lépett be rajta. Bézsszínű ruhát viselt, ami éppen hogy eltakarta bokáit. A ruha ujjai a könyökéig értek és testhez álltak, hogy véletlenül se zavarja semmiben viselőjüket. Barna haja lágyan omlott le a vállára, egy-két helyen pedig fonat díszelgett benne. Mogyoró szemeit a fiatal lányra szegezte, majd lassan fejet hajtott előtte.

– Üdvözlöm, kisasszony. Dalla vagyok, én leszek az Ön udvarhölgye – szólalt meg kedves hangján.

– Üdvözletem, Dalla – biccentett egy kicsit a lány. – Én Viki vagyok.

– Tudom – sütötte le picit a szemeit az udvarhölgy. – Thor herceg mindenbe beavatott Önnel kapcsolatban, hogy a legjobbat nyújthassam és semmiben ne szenvedhessen hiányt a Választott Tanuló.

Viki elpirult a lány szavaira. Ő, mint a Választott Tanuló… mint egy igazi kiválasztott. Még megkellett szoknia az effajta gondolatokat. Kicsit idegesen lépdelt egyik lábáról a másikra, nem tudta mit is kellene mondania, de Dalla rögtön kapcsolt és megelőzte.

– Szeretne egyet fürdeni, kisasszony? – mosolygott kedvesen.

Viki csak ekkor pillantott végig magán. Mindenhol tiszta por volt, a támadás után a ruhája itt-ott el is szakadt picit. Ahogy pedig eszébe jutott, hogy így találkozott Odinnal, Asgard királyával, el is szégyellte magát. Pompás bemutatkozás lehetett az, ahogy Ő, mint egy szakadt és mocskos koldus bevonul, mint a jövő midgardi harcosa. Picit leszegett fejjel biccentett az udvarhölgy kérdésére, majd ahogy az elindult a mosdó felé, követte Őt.

Odabenn színaranyból volt minden, néhol világoskék díszítéssel. Az eddig látottakhoz képest a mosdó sokkalta kisebbnek bizonyult, de így is meglehetett mindent találni, ami kellett. Az ajtóból két lépcsőfok vezetett feljebb, ahol balra a mosdókagyló helyezkedett el, mellette a pulton fésűkkel, hajkefékkel, fogkefével és mi egymással. Hatalmas tükör állt a kagyló mögött, nagyobb volt, mint Viki maga. Ezekkel szemben, selyemfüggönnyel eltakarva állt a WC, ami mellett pedig a falba beépítve, egy minimum három fős fürdőkád díszelgett. A kád tartóján háromféle virág díszelgett, egy rózsaszín, egy kék és egy narancssárga. Viki leginkább a tavirózsához tudta Őket hasonlítani. A kád mellett többféle törölköző sorakozott, illetve a falra felakasztva egy világoskék, ezüst szegélyes fürdőköpeny. Ami a halandót legjobban meglepte, a köpeny az Ő mérete volt.

– Kér segítséget a fürdéshez? – kérdezte Dalla miközben elkezdte megtölteni a kádat vízzel.

– Nem… köszönöm – húzta be a nyakát Viki. – Ha nem probléma inkább egyedül fürdenék.

– Nem – mosolygott kedvesen az udvarhölgy. – Milyen illatot szeretne a kisasszony? Rózsa, menta vagy narancs?

– Menta – vágta rá a halandó, mire Dalla a kék virágot beletette a vízbe és az menta illattal felhabzott. – Nahát – nézte nagy szemekkel a történéseket Viki.

– Jelenleg ez a három illat elérhető az Ön szobájában, de ha van kérése, akkor holnapra megpróbálhatok beszerezni még néhány fajtát – felelte kiegyenesedve az udvarhölgy. – Kint megvárom amíg a kisasszony végez, utána pedig segítek Önnek felöltözni.

– Rendben van – biccentett kicsit Viki, majd figyelte a távozó lányt.

Sóhajtva kezdett megszabadulni régi, piszkos ruháitól. Rettegett az asgardi ruháktól, nem tudta mire számítson bennük. Hogy kell-e fűző hozzájuk vagy hogy mennyire kényelmesek… Lassan egy székre pakolta nadrágját, ingét, majd végül a fehérneműit és zokniját, cipőjét pedig a széklába elé tette. Ezután lassan bemászott a kellemesen meleg, enyhén menta illatú, habos vízbe. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy haja ne legyen vizes, mert ahogy elnézte, Asgardban nem igen használtak hajszárítót. S bár szeretett volna sietni, hogy Dalla ne várjon rá sokat, valahogy nem akart menni neki a gyors mosdás. Mélyen legbelül tudta, hogy amint kimegy, már valami új veszi kezdetét.

~XxX~

Viki a tükör előtt forgolódott és nézegette magát benne. Egy combjain felvágott, de amúgy térdig érő, világoskék ruhát kapott, amire egy bézs színű, arany rúnákkal díszített, rövid derekú pulóvert húzott. A pulóver nyaka széles volt, ami zavarta a lányt, hiszen folyton megpróbált róla lecsúszni és igaz, hogy a ruha takart mindent, de mégis úgy érezte, hogy ha leesik, akkor megmutat mindent. Alulra egy hosszú, szürke lovaglónadrágot kapott és a szett befejezéseként egy barna térdcsizmát. Dalla a haját lazán befonta, hogy ne zavarja a vacsora közben és egy apró kék szalaggal rögzítette azt. A fiatal halandónak nem esett nehezére kitalálnia, hogy valószínűleg a világoskék lesz az Ő színe.

– Meg van elégedve, kisasszony? – kérdezett rá Dalla mosolyogva.

– Hát… még szokatlan, de nagyon szép – mosolygott Viki. Nem akart hazudni, de az igazat sem volt szíve elmondani. Egyszerűen nem az Ő stílusa volt.

– Thor herceg hamarosan érkezik Önért, hogy elkísérje a vacsorára. Addig szeretne még valamit? – kérdezte az udvarhölgy.

– Nem, köszönöm Dalla, elmehetsz – biccentett a kis halandó.

Dalla meghajolt Viki előtt, majd kisétált a hatalmas ajtón. Mikor már távolinak hallatszottak a léptei, a barna hajú az ágyához sétált és beledőlt. Éhes volt, de nem akart lemenni a többiekhez. Félt, hogy mit szólnának hozzá asgardi emberek, de tudta, hogy ha nem most, máskor úgyis be kell mutatkoznia. De valahogy… valahogy mégsem így szeretett volna. Félt egy kicsit tőlük. Sőt, nagyon is. Maga előtt látta Odin lesajnáló pillantását, az őrök semmit mondó tekintetét és a feketehajú herceg megvető szemeit. Tudta, hogy nem oda való, ahogy azt is, hogy ha tehetnék, biztos el is küldenék. Valószínűleg nem erre a látványra számítottak, amikor harcosnak valóért küldték Thort. Szemeit ismét szúrni kezdték a könnyek, mire megingatta a fejét, hogy elterelje a gondolatait. Még csak az kellett volna, hogy kisírt szemekkel menjen vacsorázni… Mindenki bolondnak nézte volna.

Kopogás terelte el a figyelmét, mire gyorsan talpra ugrott és az ajtóhoz sietett, hogy kinyissa azt. Annyira nem lepte meg, hogy Thor állt előtte. A herceg úgy nézett ki, mint korábban, csak a köpenye nem libegett a hátán. Viki picit biccentett a hercegnek.

– Nagyon jól állnak neked ezek a ruhák – vigyorgott a szőke. – Készen állsz, hogy megmutasd bennük magadat?

– Én… azt hiszem igen – nyelt egyet a halandó és kihúzta magát.

– Pompás – csapta össze tenyerét Thor. – Akkor induljunk – nyújtotta a kezét a lánynak.

Viki elfogadta, majd elindult a herceggel az étkező felé. Szegénynek kétszer többet kellett lépnie, hogy tartani tudja az iramot Thorral, aki sajnos megfeledkezett erről, a lány pedig nem merte emlékeztetni. A lépcsőn, hogy ne essen le ilyen tempóban, kész szerencse kellett. Mikor leérkeztek a földszintre, Thor boldogan rángatta tovább Vikit a helyes irányba, ahonnan már hallani lehetett a nevetgélést és érezni lehetett az ételek illatát. Hamarosan fel is tárult előttük a nyitott ajtó és Thor csak ekkor engedte el a halandó kezét, majd elsőként léeptt be a terembe. Viki lassan követet a hatalmas, nem meglepő módon, aranyban csillogó terembe, és végigpillantott az előtte elterülő óriási asztalon. Nem ültek ott sokan, mégis, mintha száz főre lett volna terítve. A szolgálók és az udvarhölgyek össze-vissza sürögtek és forogtak, míg az asztalnál lakomázók vagy csendben voltak, vagy nagyokat nevettek egymás történetein. Thor láttán három férfi kapta fel a fejét először, majd amikor megpillantották a kis halandót, el is borzadtak. Vikinek kedve támadt megfordulni és kirohanni a teremből, de Thor biztos megérezte ezt, mert megragadta a vállánál fogva és magához karolta.

– Gyere, leülünk oda hozzájuk – mutatott a három férfi felé Thor.

– Biztos jó ötlet ez? – pillantott fel aggódva a barna hajú, de már rántotta is magával a herceg. – Nem akarok zavarni…

– Ne légy bolond, illendően bemutatkozol és máris oldódik a hangulat – mosolygott a herceg. – Barátaim, nézzétek kit hoztam! Ő itt Viki és egyenesen Midgardról érkezett.

– Üdvözletem – hajtotta meg kicsit a fejét a lány.

A három férfi egymásra nézett és valamiről suttogni kezdtek. Amit a halandó kihallott az egy „megölöm” és egy „csak kerüljön a kezeim közé” volt, és nagyon remélni szerette volna, hogy nem róla beszélnek. Végül először a szőke hajú férfi fordult Viki felé.

– Üdvözletem, Viki – állt fel és kezet csókolt a lánynak, aki vörösebb lett, mint Thor köpenye. – Én Fandral vagyok.

– Az én nevem Hogun – szólalt meg egy ázsiainak kinéző férfi és csak kicsit fejet hajtott a lánynak, majd folytatta az étkezést.

– Engem pedig Volstaggnak hívnak – biccentett oda egy jókora sülttel a kezében.

– Hát, ez nem volt túl szép fogadtatás – szólalt meg egy fekete hajú nő, akit csak ekkor vett észre a halandó, mert eddig a három férfi kitakarta. A nő odalépett hozzá és kezet nyújtott neki. – Sif vagyok. Nagyon örvendek.

– Úgy… úgy szintén – rázta meg a kezét Viki, de érzett valami furcsát a másik szorításában. Letudta annyival, hogy valószínűleg az idegesség miatt.

Miután a bemutatkozás megtörtént, Thor a Volstagg nevű vöröshajú és szakállú férfi mellé ült, a halandót pedig a másik oldalára ültette… szembe a fekete hajú herceggel. A lány nyelt egyet és próbálta kerülni a megvető tekintetet, de hiába nézte a tálját, vagy próbált meg másfelé pillantani, végig érezte azt, hogy nem örülnek az Ő ottlétének. Megszedte a tányérját egy kevés hússal és krumplival, aztán próbált az evésre koncentrálni.

Az asztal tele volt vadhúsokkal, sütve és főve, halakkal és néhány tányéron gyümölcsökkel és zöldségekkel. Már csak az illatától megcsömörlött az ember, legalábbis Viki biztosan, emiatt nem is tudott olyan sokat enni, mint a többiek. A kelyhekből áradó bor illata részegített, de ahogy végignézett az asztali társaságon, nem csak az illata. Ő maga vizet kapott, hisz még fiatal volt, és nem is nagyon bánta. A zsíros ételekre jól jött a kis frissítő. Miután egy tányér után már érezte, hogy tele van csak várt. Egyre rosszabbul érezte magát, hisz mindenki figyelmen kívül hagyta, senki sem szólt hozzá, aki pedig ránézett, az úgy tette, mintha a leprát hordozná. Végül a kínos pillanatokat Thor törte meg, aki az elfogyasztott bormennyiséghez képest, igazán józan volt.

– Na, mesélj kicsit magadról, Viki. Miket csináltál Midgardon? – bökte oldalba a herceg.

– Ó, semmi olyan kiemelkedőt, ami erre nagynak számítana. Iskolába jártam, táncoltam és történetírásokkal szórakoztattam magam – válaszolta bátortalanul.

– Értem – kortyolt egy nagyot a herceg a borból. – Mióta itt vagy, olyan kis savanyú arcod van. Minden rendben?

– Persze, csak tudod, minden idegen itt nekem – védekezett a lány. – Csak idő kell és… és néhány barát…

– Ó, ha ilyen remek Mentorod van, mint én, ez se perc alatt teljesül – nevetett saját viccén a herceg, amire Vikinek is sikerült elmosolyodnia picit.

– Ne aggódj ezen, biztos sokat fogok veled együtt nevetni – mosolygott egy kicsit a lány.

– Azt nem kétlem – kacagott fel Thor, majd a földnek vágta kelyhét. – Még egyet!

A vacsora további része nem telt túl eseménydúsan, és Viki újra leprásnak érezte magát a kiközösítés végett. Egy jó másfél óra után véget ért a vacsora, és a lány csak ekkor állt fel Thor társaságában. A herceg felkísérte a lányt a szobájába, hogy nehogy eltévedjen, majd ahogy megérkeztek, Viki egyenesen az ágyhoz ment. Azon egy fehér hálóruha díszelgett szépen összehajtva, illetve egy pár puha cipő volt az ágy mellett. Az ágyat megvetették, így már csak át kellett öltöznie és belefeküdnie.

– Holnap reggel kilenckor kezdjük az edzést – szólalt meg Thor. – Az ebédlőnél foglak várni.

– Rendben – biccentett a halandó. – És… esetleg… Asgardról is fogok valamit tanulni? – érdeklődött kíváncsian a lány.

– Igen – mosolygott a herceg. – Már tanárt is sikerült kerítenem neked, szóval nemsokára az asgardi tanulmányaid is megkezdheted.

– Rendben van – állt Thorral szembe a lány és egyre laposabbakat pislogott.

– Most hagylak, pihend ki magad – biccentett a herceg, majd kifelé vette az irányt. – Jó éjszakát!

– Köszönöm, neked is – ásított egyet a halandó.

Ezután gyorsan átöltözött és a fonatot a hajában hagyva, bedőlt az ágyba és betakarózott. Hiába volt azonban fáradt, nem tudott aludni. Túl sok gondolat kavargott a fejében az egész szituációval kapcsolatban. Hogy miért került oda és hogy miért pont Ő… Ahogy elnézte, senki sem örült a jelenlétének, kivéve Thort. Átfutott az agyán, hogy csak a fiatal herceget érdekli az emberek sorsa és megakarja menteni Őket. Picit elmosolyodott a férfi kedvességén, hogy ennyire figyelmes. Ugyanakkor hamar lehervadt a mosolya, ahogy behunyta a szemeit és maga előtt látta édesanyja arcát. Akárhogy küzdött, pár lázadó könnycsepp elhagyta a szemét. Nem volt ideje a sírásnak. De annak sosincs ideje.

~XxX~

Miután Thor végzett a halandó szobájában, nem lefeküdni indult, hanem öccséhez. Bekopogott a hatalmas faajtón és várta a jóváhagyást a belépésre. Nem kellett sokat, pár pillanat múlva már ki is hallotta Loki hangját, és egy víg mosoly keretében be is lépett a mentazöld színű szobába. Gyönyörű rend volt, mint mindig, mindössze pár könyv hevert szanaszét az ágyon. Thor mindig Loki szemére hányta, hogy valószínűleg nőnek született volna, mert csak azok tartanak ekkora rendet a szobájukban, de miután már nem ért célt a gúnyolódás, leállt róla. Loki az ágya szélén ült, már páncél nélkül és kíváncsian meredt Thorra.

– Üdvözöllek, öcsém – vigyorgott a szőke.

– Üdvözöllek én is – felelte Loki. – A kilenc világból melyiknek köszönhetem meg látogatásodat?

– Egyiknek sem. Ezt csakis nekem köszönheted – lépett beljebb Thor. – Elhoztam a halandót.

– Igen, képzeld el, még nem vagyok vak – bólogatott gúnyos mosollyal Loki.

– Na, és mit gondolsz róla? – kérdezte izgatottan Thor.

– Nyeszlett – bólogatott a fekete hajú. – Halni való töpörtyű.

– Te választottad, ne engem okolj emiatt – vont vállat a szőke. – A nevét tudod?

– Honnan kellene? – vont vállat a fiatalabb, majd felállt és az asztalához lépett egy vaskos könyvhöz.

– Viki a neve – fejezte be Thor.

– Köszönöm, de különösebben nem érdekelt, mert nem terveztem megszólítani – lapozta fel a könyvet Loki.

– Ó, pedig nem árt, ha tudod, ugyanis a szomszéd szobában lakik.

Thornak annyi ideje maradt, hogy félrelépjen, így a könyv nem neki, hanem a falnak vágódott teljes erőből. Loki felbőszülten próbált még egy könyvet nekivágni fivérének, de az ezúttal is kitért a támadás előtt. Úgy érezte percek kérdése és felrobban, de remélte, hogy ha ez megtörténik, testvére robban vele együtt.

– Végig ez volt a terved, igaz? – csikorgatta a fogait. – Erre ment ki a játék, hogy engem idegesíts, ugye?

– Nem… Hogy téged idegesítselek nem kell halandót hoznom Asgardba – pimaszkodott Thor.

– Vidd másik szobába! Ezen a folyosón az összes szoba a tied – bólogat. – Tőlem még a szobádban is tarthatod, de ide ne!

– De igen, Loki. A halandó a szomszédodban marad, egy azért, hogy barátkozz vele, kettő meg azért, mert oda tudom, hogy részegen még sosem estem be és hánytam össze semmit.

– Bevarázsolom az ajtaját, csak tűntesd el! – huppant le az ágyra idegesen a fekete hajú.

– Ugyan, Loki. Nem kell beszélnetek, csak ha segítséget kér – tárta szét a karjait a szőke.

– Hát persze, az ajtóra már ne írjam ki, hogy halandóknak belépni ingyenes? – gúnyolódott a fekete hajú miközben lehúzta a csizmáját. – Bevezetem majd a szemetesbe, mint szólsz?

– Csak tudnám mit tegyek, hogy ne akard ennyire megölni… - fogta a fejét Thor.

– Én tudom! – állt fel Loki. – Vidd vissza oda, ahonnan hoztad. Most pedig távozz, szeretnék átöltözni.

– És mi van, ha én látni akarom azt a látványt? – tette keresztbe a kezeit Thor.

Loki ciccegett egyet és csábosan nézett bátyjára.

– A múltkor amikor az eljegyzéssel poénkodtam, akkor bolodnak hívtál, erre nézd meg, most te sóvárogsz testem látványa után – tárta szét a karjait. – Csak tudod, nem jár ám mindenkinek ez a Skandináv Isten test – kacsintott.

– Csak egy kivételes almaárusnak… - pimaszkodott Thor, mire ismét elkellett hajolnia, ekkor már Loki egyik csizmája elől. – Óvatosan, testvér. Még a végén rendetlenség lesz.

– Takarodj! – kiáltotta Loki.

Thor nevetve kisétált az ajtón, mire Loki tenyerébe temette az arcát. Nem hiányzott a nyakára egy szerencsétlen kis halandó, de mit kellett tennie, ha egyszer Ő választotta. Ráadásul okkal.

Lassan átöltözött, majd hanyatt feküdt az ágyában és a baldachint kezdte bámulni. Türelmesnek kellett lennie, még ha egy halandóról is volt szó. Mert nagy titkot hordozott… pontosabban nagy erőt. De hát… ez még titok.

Döntés

Bármikor, ha nagyon fontos döntés előtt állunk, a legjobb a megérzéseinkre és az indulatainkra hallgatni, mert az észérvek általában megpróbálnak eltántorítani minket az álmainktól, mondván, hogy még nem jött el az idő. Az ésszerűség fél a vereségtől, az ösztönösség viszont élvezi az életet és a kihívásait.~ Paulo Coelho

Halk zene hangja töltötte meg a szobát. A mentaszínű falakon poszterek és fényképek lógtak, a világosbarna polcokon könyvek sorakoztak sorrendbe állítva. A világot egy asztali lámpa gyér fénye adta, ami csak az íróasztalt és annak egy kicsit a környékét világította meg. Az asztalon könyvek és lapok hevertek szanaszét, illetve egy plüssbéka támaszkodott az előbb említett lámpának.

Néhány pillanat múlva hangos koppanással került az asztalra egy fej. Gazdájának olyannyira elege lett, hogy jobbnak látta megfejelni az említett deszkát, hogy ne őrüljön meg. Miután jó pár percig szagolta a poros könyv és a radír illatát, felemelte fejét és barna szemeivel a példákra nézett. Rühellte a matekot, mindennél jobban, erre extra feladatokkal kellett meghosszabbítania az amúgy is rövid hétvégéjét.

– X=Z¹² – motyogta maga felé, majd a plüssére nézett. – Ez nem is matek, hanem nyelvtan… Nálatok is van matek, Béka országban? Így számoljátok meg az ebihalakt ugye? Mondjuk minek, egy csomót megesznek a kacsák – nyögött.

A fiatal lány barna hajába túrt, majd kinyomta a zenét és fáradtan felemelkedett a székéből, felkapta a plüsst és ágyába dőlt. Még két hét választotta el az áhított nyári szünettől, de tanárai még ebben a két hétben is megakarták szívatni. Dolgozat ebből, dolgozat abból… minden diák rémálma. A lány, Viki pont emiatt is készült ki teljesen. Ahelyett, hogy békében várhatta volna a nyarat barátai társaságában, idióta matekpéldákat tanult.

– Az uncsi rész négyzetgyöke egyenlő a káosz összegével – piszkálta plüsse orrát a lány. – Bárcsak történne valami, ami kiszakít ebből a borzadványból.

Viki nagyot sóhajtva a hasára fordult és a falon lévő képeket kezdte nézni. Tizennégy éves volt, épphogy elkezdte a középiskolát, mégis minden egyes nap egyre közelebb érezte a végét. Amikor már nem maradhat gyerek. Mindennap azt hallgatta a tanáraitól, hogy fel kell nőniük, ki kell lépniük a nagyvilágba és beilleszkedni oda. Az osztálytársai, a barátai, már mind tele voltak tervekkel, ki orvos, ki tanár, ki egyéb olyan állásra pályázott, amihez meg kellett mutatnia, van ész a gógyiban.

Viki ezzel szemben más volt. Nem érdekelték a tucat állások, hiába fizettek jól, nem akart beállni a sorba. Mindig is kiakart emelkedni, valami újat mutatni, de amikor ez a téma feljött, akkor szülei, tanárai és még a barátai is kinevették. Hisz az élet ebből állt, alkalmazkodni kellett, hacsak nem tudott kimagaslót mutatni az ember.

Hirtelen egy hatalmas robaj törte meg a szoba csendjét és színes fénycsóva világított be az ablakon. Viki azonnal felugrott és már rohant is az ablakhoz megnézni, hogy mi történt. Kezét szeme elé kellett tartania, annyira elvakították a fények, ám amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen tűntek is el. Mire a lány megdörzsölte a szemét és újra kipillantott az ablakán, már csak furcsa jelek jelentek meg a gyepen.

– A lottót is megakarom nyerni! – kiáltott Viki az ég felé nézve, de hirtelen hatalmas csörömpölést hallott lentről.

Jókedve azonnal elmúlt és a gombóctól a torkában nem tudott nyelni. Az üveg törésének a hangja a közelből jött… Egy szinttel alóla… A terasz felől. Szíve hevesen kezdett verni és egyre hevesebben vette a levegőt. Ahogy kicsit közelebb lépett szobája ajtajához, ismételten hallotta a csörömpölést, majd egy reccsenést is. Az ajtó betört.

Remegő kezekkel fordította rá a zárat az ajtajára és amilyen halkan csak lehetett, hátrálni kezdett. Szíve a torkában dobogott, főleg amikor meghallotta a régi fapadló nyikorgását a földszinten. Nem volt egyedül. Aki beakart jönni, az be is jött. Szülei nem voltak otthon, épp öccsei versenyén voltak, így a házban csak Ő tartózkodott… Na meg most már egy idegen.

Viki az asztalhoz hátrált, hogy lekapcsolja a lámpáját. Nem tudta, hogy látta-e az alak a kertjükből, hogy ég a szobájában a lámpa, de ha nem, akkor volt esély arra, hogy nem veszi észre azt sem, hogy Ő maga otthon van. Miután a lámpát lekapcsolta, telefonja után kezdett tapogatózni, amit az asztalon hagyott. Azonban lámpa nélkül a szobában nagyon sötét volt, ugyanis a nap a másik oldal felé nyugodott és még az idő is borús volt, tehát nyár ellenére is télies sötétség borította a szobát. Viki igyekezett mihamarabb megtalálni a mobilját, azonban a sötét nem segített rajta, ugyanis a sietős tapogatás közepette mellé nyúlt és leverte az asztal szélére helyezett fémtolltartót, mely fájdalmas koppanással érkezett a földre.

Viki megrökönyödött. A szíve kihagyott egy pillanatra és szemei könnybe lábadtak. Erősen az ajkába kellett harapnia, hogy ne sikoltson fel, amikor meghallotta, hogy az idegen az emelet felé tart. Régi házban laktak és a lépcsőnek volt egy ismerős nyikorgó hangja, így a lány mindig tudta, ha közlekedett rajta valaki. Na, ekkor nem akarta ezt hallani. Nem akart semmit hallani. Onnan tudta, hogy nincs vele senki.

Miután kitapintotta a telefonját, a szekrénye előtti párna és plüss halomba vetette magát. Nem volt túl biztonságos búvóhely, de túl egyértelmű volt, hogy ott keressék. Már tárcsázni akarta a rendőrséget, amikor az ajtaján a kilincs lenyomódott, de az illető nem tudott rajta bemenni. Viki a szája elé tapasztotta a kezeit, hogy ne hallatsszon hangos légzése, és remélte, hogy aki kint van nem is próbál bemenni. Egy ideig csend volt, majd egy hatalmas csattanást hallott és az ajtó tövestül kitört a falból. A fiatal lány az ajkába vájta körmeit, hogy ne sikoltson fel, közben szorosan lehunyta a szemeit. Nem akart meghalni. Még nem.

A nehéz léptek egyre hangosabbak lettek és látta a szürkületben, a magas férfit belépni. Széles vállai kirajzolódtak, ahogy az is, hogy legalább két méter magas volt. Kezében egy pörölyszerű fegyvert szorongatott. Viki kereste a lehetőséget a menekülésre, de egyelőre nem találta.

– Van itt valaki? – szólalt fel egy mennydörgő hang. – Heimdall félre nézte volna az úti célt?

Viki közben egyre jobban reszketett. Nem tudta, hogy honnan és mivel érkezett a férfi, de a stílusából már megítélte, hogy nem volt komplett. Nagyot nyelt, majd úgy döntött, ha törik, ha szakad, kirohan a házból, az utcán meg már nem tudja bántani az alak. Onnan már eltud menekülni egy szomszédhoz. Bár szeretett volna tervet kidolgozni, ez sajnos nem jött össze, mert a férfi már előtte állt. A lány nem teketóriázott, ajkát véresre harapva az egyik párnával leütötte a férfit, majd míg az megpróbálta feldolgozni a szituációt, menekülőre fogta.

Nem is emlékezett, hogy mikor rohant ennyire utoljára, nem is akart erre emlékezni, egyedül menekülni szeretett volna. Lábai alig érték a földet és már majdnem kirohant, már ki is nyitotta az ajtót, csak ki kellett volna rajta lépnie, amikor két erős kar megragadta és a magasba emelte. Viki eddig bírta, torkaszakadtából felsikoltott és ütögetni kezdte a behatolót.

– Eressz el! Hagyj békén! – visítozott.

– Te normális vagy? – kérdezte az idegen, miközben a földre pakolta, de fél kézzel még mindig tartotta. – Majdnem kikapartad a szemem…

– Megérdemelted volna, te bűnöző! – kiabált könnyes szemmel a lány.

– Bűnöző? Nem vagyok én bűnöző. Thor vagyok, Odin fia, Asgard trónörököse és azért jöttem, hogy harcosnak képezzelek! – felelte hangosan a férfi.

– Segítség! Egy idegen pasi elakar vinni és azt mondja, hogy Ő egy király! – kiáltott fel újra Viki.

– Jaj, ne sikíts már! – kapta a hóna alá a lányt Thor, majd bezárta az ajtót és beljebb vitte.

Viki továbbra is menekült volna, rúgkapált, próbálta ütögetni, de semmi. Mintha egy élettelen hústornyot csapkodott volna. Hiába karmolt vagy harapott, meg sem érezte. Végül a nappaliban – nem messze a betört terasz ajtótól – a férfi végül letette, mellkasára pedig rápakolta a pörölyt. Az enyhe kifejezés, hogy a fiatal lány majd beszart a súly alatt.

– Megfulladom, segítség… - nyöszörgött a lány.

– Ez jogos – biccentett a herceg, majd a lány kezeit a feje fölé emelte és azokra tette a fegyvert. – Most végre beszélgethetünk!

– Mit akar tőlem? – hüppögött a lány, miközben próbálta kihúzni a kezét, de a pöröly meg sem moccant. Egyszerűen, mintha oda tapadt volna.

– Már mondtam. Thor vagyok Asgardból és szeretnélek magammal vinni és kiképezni. Érted, te lettél az a szerencsés kiválasztott, aki egy ilyen elit helyen tanulhat! Hát nem nagyszerű? – tárta szét boldogan a karjait a férfi.

– Maga alkoholt vagy drogot fogyasztott? – kérdezett rá aggódva a lány.

– Józan vagyok, de ez meg is látszik. Ha részeg vagyok, akkor pusztítok! – bólogatott Thor, majd ebben a pillanatban a teraszajtó egyik üvege fájdalmas csörrenéssel esett le a helyéről és tört darabokra. – Vagyis, ennél durvábban pusztítok.

– Maga beteg… - ingatta a fejét Viki hitetlenkedve.

Nem akarta elhinni, hogy mindez vele történik meg. Egy átlagos tini volt, egész boldog, csak egy kicsit nehéz élettel. Igaz, néha unta ezt az átlagosságot, kiakart törni a szürke hétköznapokból, de most, hogy megtörtént, már visszavágyott bele. Ennyire durván nem akarta felforgatni az életét. Nem is értette, hogy pontosan mi történik.

– Mi a neved?

A lány hirtelen felkapta a fejét, a férfi pedig felette állt és Őt vizslatta. Nyelnie kellett, mert nem igazán nyugtatta meg, de valahol mélyen remélte, hogy a férfi megszánja és elengedi.

– Viki vagyok – felelte halkan, röviden.

– Nos, Viki, az a helyzet alakult ki, hogy engedélyt kaptam egy halandó harcosnak való kiképzésére és a választás rád esett – ült le mellé Thor. – Lehet, hogy furcsán hangzik neked, de ez az igazság. Amit pedig eddig láttam belőled, egész meglepő volt és egy picit tetszett is. Bár még messze állsz a harcos megnevezéstől, de már most látom milyen kis harcias leszel.

– Mi van, ha nem akarok menni? – kérdezett rá halkan.

Viki úgy döntött, belemegy a játékba. Még mindig hihetetlen volt neki, amit ez a férfi mondott, de úgy érezte, így kiszabadulhat. Amikor a részeges bácsikája átment, akkor előle is úgy tudott szabadulni, hogy belement a meséibe és az lenyugtatta. Remélte, hogy legalább addig működik, amíg a szülei hazatérnek és utána megmenekül.

– Miért ne akarnál jönni? Ez egy hatalmas lehetőség – bólogatott a herceg.

– Nem vagyok harcos, fiatal vagyok és gyenge – pillantott fel félve a lány, mire Thor legyintett.

– Az előbb már megtapasztaltam az erőd, igaz, nekem nem ártott, de nem volt rossz. Ráadásul, minél hamarabb kezded el, annál hamarabb leszel jó – felelte vigyorogva.

– De mi lesz a szüleimmel? – nyelt egyet a lány. – Ők biztos nem fognak elengedni.

– Valóban, van benne igazság – biccentett Thor. – Titokban kellene elvinnem téged.

– Azt nem! – kiáltott a lány és ismét menekülni próbált. – Nem akarom itt hagyni a szüleimet! Én nem!

Viki szemében újra gyülekeztek a könnyek és halkan szipogni is kezdett. A családja… nagyon szerette Őket és el sem bírta volna képzelni, hogy csak úgy lelép tőlük. Mindig számíthatott szüleire, a testvéreire, mindig ott voltak neki, ha szüksége volt rájuk. Azt kérni, hogy otthagyja Őket, egyszerűen az az opció nem játszott. Kiakart szakadni a szürke hétköznapokból, de nem a családja nélkül.

– Hagyok egy kis gondolkodási időt – felelte Thor, majd levette fegyverét a lány kezéről. – Ha döntést hoztál, kiáltsd a nevemet – felelte a férfi, majd a házból kilépve megállt. – Ne menekülj a lehetőségek elől, Viki.

Ebben a pillanatban ismét a színes fények jelentek meg, majd mire Viki újra kinyitotta a szemeit, a férfi már nem volt sehol. Remegett és zihálni kezdett, ekkor fogta fel – vagy legalábbis próbálta felfogni –, hogy mi történt vele. Nem akarta elhinni amit hallott és látott, de nem tudott logikus magyarázatot sem találni.

– Nem megyek innen sehová! – tört ki belőle a zokogás és összekuporodott a földön. – Itthon maradok, a családommal.

Teste remegett, levegőt alig kapott, és nem tudott megnyugodni. Az egész dolog túl valóságos volt. Ez ijesztette meg a legjobban.

~XxX~

Viki a szobájában próbált rendet rakni testvére segítségével. Családja nem sokkal Thor távozása után érkezett meg, és azonnal ki is kérdezték a lányt, hogy mi történt. Ő azonban hiába mondta az igazat, a magas férfiről, aki egy szivárványos fénnyel érkezett, szülei nem hitték el neki. Végül bár magyarázatot nem találtak a történtekre, megpróbálták a szomszédok segítségével helyrehozni a keletkezett károkat. Érdekes módon egyébként, egyik szomszéd sem látta a történéseket, így nem tudtak igazat adni Viki történetének.

A fiatal lány szippantott egyet a szoba poros levegőjéből, majd törmelékekkel a kezében újra a földszint felé indult. Egyelőre le kellett arról mondania, hogy a szobájában ajtó lesz, hisz a teraszt befoltozni fontosabb volt. Ezt meg is értette, sőt, nem is az fájt neki, hogy ajtó nélkül kell egy darabig lennie… hanem, hogy senki nem hitt neki.

A szülei, a szomszédok, a testvérei… mind bolondnak tartották amiatt, amit mesélt. Ez pedig nagyon bántottam a lányt, hisz Ő sosem hazudott volna. Igaz, Ő is füllentett néha, mint a legtöbb ember, de ilyen dologban nem tette volna. Ez komoly volt, hisz egy idegen ember, aki ráadásul igen különleges módon közlekedett, olyanokat mondott neki, hogy harcosnak akarná kiképezni… de szülei ezen is csak a fejüket csóválták. Igaz, logikus magyarázatot Ők sem találtak a jelenségre, de lányuk állítását elvetették.

Viki arra a pontra lépett, ahonnan a férfi egy hete eltűnt. A fű már kezdett visszanőni, de még látszottak azok a furcsa jelek, amiket Thor távozása hagyott maga után. Szülei ezt sem tudták komolyan venni, amire kellemetlenül mosolyognia kellett. Azon gondolkodott, hogy vajon, ha egy nap neki is lesz gyereke, Ő sem fogja elhinni, ha ilyeneket mesél majd? Ő is inkább kiabálni fog majd vele, mielőtt meghallgatná? Viki szomorúan térdelt le és simított végig a gyepen. Csalódott volt, ami miatt családja bolondnak tartotta… de ennek ellenére, továbbra sem szerette volna hátrahagyni Őket.

– Hasra!

Viki hirtelen fel sem tudta fogni, hogy mi történik, már csak a hatalmas robbanást hallotta. Felsikoltott és a fülére tette a kezeit. Az egyik szomszédos ház felrobbant. De mégis hogyan…?

– Ott jön! – kiáltott fel a lány öccse.

Amikor Viki felpillantott, valami furcsa lényt látott repkedni és egy hatalmas fegyverrel lövöldözte a házakat. Amint a lövedék földet ért, azt hatalmas robbanással tudatta a környékbeliekkel.

– Viki, gyere már! – ragadta karon testvére és rohanni kezdett vele.

– De… mégis mi ez? – értetlenkedett a lány miközben egyre távolabb rohantak a háztól. – Miért futunk el a háztól?

– A házakat lövi, ha bemegyünk, akkor ránk robban! – kiáltott hátra testvére. – Így van esélyünk menekülni. Egyébként meg nem tudom mi ez, lehet, hogy a „barátod” ismerőse.

– Ő nem a barátom! – sikkantott a lány, ahogy újabb robbanást hallott.

Egy pillanatra a szíve is kihagyott, ahogy belegondolt… Lehet Thor küldte, amiért nem ment vele? Lehet tényleg vele kellett volna mennie és akkor ez nem történik meg? Szemei könnybe lábadtak, majd összeszorította azt és próbált nem sírni. Nem ez volt rá a megfelelő alkalom.

Hirtelen éles sikításra lett figyelmes és amikor megfordult, a szíve majdnem ott helyben megállt. A szüleit és kisebb öccsét… a szomszédokat… sarokba szorította az a valami. Éppen a fegyverét töltötte, támadni készült, lejjebb is ereszkedett a pontos cél végett.

– Hagyd Őket békén! – sikoltotta fel, majd a lény felé indult.

A távolból még hallotta testvére szájából a nevét, de nem reagált rá. Tudta, hogy esélytelen amit tesz, tudta, hogy valószínűleg meghal, de nem érdekelte. Megakarta menteni a családját. Nem akarta látni a halálukat. Nem akarta elfogadni, hogy így legyen vége. A földről egy lapátot kapott fel, majd egy harci üvöltés keretében a szörny felé indult.

– Elég volt! – kiáltotta és suhintott, ám az idegen könnyű szerrel ellökte és mielőtt újra talpra állhatott volna, már csak a robbanást hallotta és azt nézte, ahogy a törmelékek az emberekre omlanak… a családjára.

Viki a földön ült és lihegett. Szemeiből kibuggyantak a langyos könnyek és nem akarta elhinni amit történt. Igen, sejtette, hogy esélye sem lesz, de nem gondolta, hogy ilyen gyenge. Ez pedig a szülei életébe került. Valószínűleg meghaltak… ahogy az öccse is… ahogy Ő is fog perceken belül. Ahogy a másik testvérével is végeznek majd… Kezei ökölbe szorultak, majd az ég felé nézett és olyan hangosan kezdett kiabálni, amennyire csak tudott.

– Thor, gyere vissza! GYERE VISSZA! – üvöltötte.

A lény már újra töltötte a fegyverét, mire tőlük olyan tíz méterre hatalmas fénycsóva kerekedett és pillanatokon belül egy férfi jelent meg a helyén. Viki elkerekedett szemekkel nézte az eseményeket és enyhén elkellett mosolyodnia. Thor volt az. Megmenekült…

A szörny hangos üvöltéssel indult meg a férfi felé, mire az meglendítette a pörölyét és olyan erőből hasba vágta vele a lényt, hogy az az egyik ház falába csapódva, ki is döntötte azt. Olyan játszi könnyedséggel csinálta az egészet, mintha csak egy legyet ütött volna le. Amikor pedig az idegen újra támadott volna, a szőke Isten újból kivédte a támadást, majd leterítette a támadót. Egy percbe telt az egész menet… Thor pedig le is győzte a támadót. Olyan volt az egész, mint egy álom.

~XxX~

Viki a törmelékektől nem messze állt. A legfurcsább az volt a történetben, hogy mindenki túlélte, hogy rájuk omlott a ház. Nem mintha mondjuk bánta volna, sőt, sírva rogyott térdre, amikor megtudta, hogy a családja él. Már épp próbálta feldolgozni a történteket, és figyelte, ahogy a mentősök előkészítik a sérülteket a szállításra, amikor egy erős kart érzett a vállán. Könnyes szemekkel pillantott fel a kéz tulajdonosára, Thorra.

– Mi volt ez a lény? – kérdezte halkan.

– A pontos fajtáját én sem tudom – felelte a herceg. – Velem együtt jött át valahogy amikor először érted jöttem. Majd ha visszatértem Asgardba, akkor kivizsgáljuk Heimdallal az esetet – felelte.

Viki nem mondott semmit, csak újra családja felé pillantott. Túlélték, de csak a szerencsén múlott. Ha rajta múlt volna, mindenki meghal. A szörny nem volt nagyobb száznegyven centinél, kisebb volt mint Ő maga, mégsem tudta megállítani. Jóformán röhögve borították fel. Aztán jött ez az ember, aki egy Istennek, Thornak hívta magát, akit először egy részeg drogosnak nézett és megmentette Őket.

– Thor… - szólalt meg remegő hangon. – Belőlem… lehet harcos? Egy nap, én is megtudom majd Őket védeni?

A fiatal lány nem akarta otthagyni a családját. Nem akarta elhagyni az életét. De elveszíteni sem akarta a neki fontosakat. Ekkor pedig már tudta, hogy nincsenek egyedül. Hogy megannyi űrlény, megannyi világ létezik még rajtuk kívül. A támadások pedig elkerülhetetlenek lesznek előbb utóbb. Ő pedig nem akarta újra átélni ezt a tehetetlenséget.

– Ha most velem jössz, akkor igen – felelte mély hangján a herceg.

Viki szemei könnybe lábadtak és torkát mardosta a sírás, de visszatartotta. Még mindig nem volt ott az ideje. Reszketett, mert félt az ismeretlentől. Még egyszer azonban ezt nem akarta átélni. Figyelte ahogy édesanyját a mentőautóba teszik, majd ahogy elhajtanak vele is. Tudta, hogy jó kezekben lesz a családja és azt is tudta, hogy ha legközelebb támadás éri majd a Földet, már Ő is megtudja majd védeni a neki fontosakat. Mély levegőt vett, megtörölte a szemét, majd a herceg felé fordult és kihúzta magát.

– Thor, vigyél magaddal, hogy harcos lehessek!